Érkezés Kuala Lumpurba

Dohától közel hétezer kilométert átrepülve, öt időzónát átlépve landolunk Kuala Lumpur repterén. Az útlevél ellenőrzésnél hatalmas a sor. Türelmes mindenki, de időről időre felfortyannak az emberek: egy-egy pofátlanul, sorbanállás nélkül előre tolakodót tesznek helyre (és küldenek a melegebb éghajlat mellett a sor végére). Az amerikaiak különösen rosszul tűrik ezt.

Az útlevélkezelő tisztek kényelmesen, a mindenhatóság biztos tudatával az arcukon végzik az ellenőrzés fárasztó és láthatóan nagyon megterhelő munkáját. Egyikük, miután ellenőrzött vagy tíz útlevelet, látványosan felteszi a kezét és időt kér. Az ablakot akkurátusan bezárja, összeszedi a cuccait, mártír-arccal kilép a kalitkájából és mint akit tíz halálos seb ért az elmúlt pár percben, csoszogva elvonszolja magát a pihenőszobába. Szinte megsajnáljuk… Komoly alakításnak minősülhetne színházban, na de itt? Nem tudom, hogy észrevették-e, hogy a hivatalnokoknak eféle magatartása egyre jobban terjed. Mind azt képzeli, hogy kegyet gyakorol. A hivatalnok és a hivatalhoz való alázat… mintha egyre távolabbra kerülnének egymástól.

Végül megvannak a belépést engedélyező pecsétek és megérkeztek a csomagok is. Pénzt váltottunk, helyi mobilkártya, internettel megvan. Így már könnyeben tájékozódunk, mivel lehetne legegyszerűbben bejutni a belvárosba. A csomagfelvételtől alig pár méter és máris ott a repteret a városközponttal összekötő gyorsvasút (KLIA) megállója. Rendkívül egyszerű jegyvásárlás, mikrochip-es jegy, elektronikus beléptetés, a kiírt időpontban pontosan érkező és induló szerelvény. A menetidő a belvárosig 28 perc, a jegyár 70 ringit (kb.  5300,- Ft). Az első szakaszon, a reptér kerítése mellett, a felszállópályával párhuzamosan futnak a sínek. Robogunk, de legyorsul minket egy Boeing és elemelkedve eltűnik a felhőkben.

Egyetlen megállót jöttünk. Kiszállunk és taxival megyünk tovább. Taxihoz jegyet kell venni egy pultnál. Bemondjuk a címet, kapunk egy cetlit. Megyünk a taxihoz, odaadjuk a sofőrnek, nyitja a csomagtartót, beszállunk. Tíz perc és a szállodába érünk. Nagyon egyszerűen működik. A szoba ablakából rálátunk a Petronas-tornyokra, a körülöttük álló toronyházakra és az alant levő parkra. Ledobjuk a csomagokat és már lenn is vagyunk az utcán. Átvágunk a szemközti parkon, buja növényzet, fantasztikus virágok és pázsit, nyüzsgő tömeg, hangzavar. Nézelődve, lassan, mégis kb. 8 perc alatt érünk a tornyokhoz. A pénztáros jelzi, hogy mára elfogytak a jegyek. Holnap reggelre viszont tud adni… megvesszük és távozóban még beszólok a biztonságiaknak: “I will be back!”

Vissza a hotelbe. A 33. emeleten ott a Skybar… az egész emelet egy bár, középen hosszú medence. Az ablakok mellett párnák, asztalkák. Klassz a kilátás a tornyokra….ha az ablaknál kapsz helyet… de oda kb 15-en férnek el összesen. A többi helyről csak a tornyok középső szakasza látható. Csalódottak vagyunk…

Visszamegyünk a szobába és ekkor kapunk észbe, ablakunkból pompás kilátás nyílik a tornyokra. Készítünk egy kávét és a panorámaablak széles peremén ülve, pisztáciát és csokit majszolgatva hosszasan nézzük amint a nap lebukik a látóhatár mögött. Az éjszaka átvenné az uralmat, de a város és a tornyok reflektorok fényárjában úsznak. Alváshoz be is kell húznunk a sötétítőket.

Mlaysia_003

Témakörök: Épületek, Malájzia.