Először gyermekkoromban, Däniken egyik könyvében olvastam a Nasca vonalakról és teóriájáról mely szerint a vonalakat földönkívüliek hozták létre. Már akkor nagyon titokzatosnak találtam és vágytam, hogy saját szemmel láthassam ezeket a geoglifeket.

Nasca városában, közvetlenül az aprócska repülőtérrel szemközti szállodában foglaltunk szobát. A szobánk ablaka és a repülőtér kifutópályája között 100 méter és a főút húzódott csupán. Órákon keresztül láttuk-hallotuk az apró gépek fel és leszállási zajait.

Kora délutánra volt foglalásunk egy panoráma repülésre, az idő csigalassúsággal vánszorgott, de végül ott álltunk a hatüléses Chessna mellett, ahol a kapitány és az első tiszt széles mosollyal üdvözölt bennünket.

Becsatoltuk az öveket és feldübörgött a gép orrában levő motor, a propeller egyre gyorsabban pörgött, a kerekek gurulni kezdtek és hamarosan felemelkedtünk az aszfaltcsíkról.

A gép jobbra billent, balra fordult, emelkedett, süllyedt, köröket írt le, miközben egyik figurától a másikig repült, mint egy szorgos méhecske a virágoskertben. Gyors egymásutánban láttuk az ábrákat, megfigyelés, fotók készítése és már tovább is haladtunk. Odafenn nem volt sok idő gondolkodni arról, milyen óriásiak, hihetetlenül precízek és kifejezőek a rajzok és arról sem, hogy ki és mi módon készíthette őket.

A visszaút már egyenes vonalban a reptérre tartott, elmúlt az izgalom és helyébe lépet a billegő gép által kikészített érzékszerveimből származó kellemetlen érzés. Arcom sápadt-halványzöldre váltott és mire földet értünk a térdem remegett. Örültem, hogy a kis zacskót végül nem kellett használnom… Szükségem volt egy-két órára, hogy a szédülés-émelygés elmúljon és a Nasca rajzok elfoglalhassák méltó helyüket az emlékeim között.